A Café de Paris elsőre átlagosnak tűnik a Gerbeaud-ház mellett, de hamar kiderül, hogy nem az – több szempontból sem. A reggeli felhozatal (választékot illetően) nem túl bőséges, ellenben egész finom. A pincérek kedvesek, és magas szinten beszélik az angolt - ezt hallom mindenhol magam körül, ugyanis valóban egy árva magyar szót sem hallottam sehol, legfeljebb a felszolgálókat egymás közt. Ez ugye egy teljesen pozitív dolog a belvárost illetően, ahol az angol megszokottabb lassan, mint a magyar. 

A reggeliket illetően lehetőségünk van külön fogásokat vagy komplett menüt választani, ez utóbbinak szavazok bizalmat, így a croissant, a café latte, és a frissen facsart narancslé lesz az, amit perceken belül kihoznak. Na, de hová? 

Az asztalra, ami ragad. Hogy mitől és hogy miért, azt inkább nem akarom tudni, a lényegen mit sem változtat. Az ember étvágya ilyenkor inkább elmegy, és lekuporodik valahol a sarokban. Most komolyan: miért nem lehet letörölni egy asztalt, mielőtt új vendég érkezik?  

A tálalás egészen elegáns, ismerjük el, így egy jó pont azért jár Párizsnak, ahol minden kellemes pasztellszínű (szürke és bézs), és még a helyenként megjelenő piros sem hivalkodó. A pincérek valóban segítőkészek, és ez a betérő gyerekeseknek, akik alkalmanként hatalmas babakocsikkal vagy bőröndökkel járkálnak is pozitív, hiszen itt ez a jelek szerint egyáltalán nem okoz problémát. Mondom, inkább az a furcsa nekik, hogy van magyar vendégük (is). Nekem meg az, hogy a tisztaság szemmel láthatóan huszadrangú.