Nagyinál a palacsinta kicsit érdekes…

Pár perces várakozás után a lány - aki egyedül viszi a boltot, és kifejezetten unott képet vág mindenkire - elém teszi a kért (vagyis a nem kért, hanem megalkuváson alapuló) palacsintákat a rózsaszín szörpnek látszó limonádéval együtt, én pedig keresek egy helyet az ablak mellett. 
Nos, nem tévedtem túl nagyot. Nem vagyok ugyan gasztroblogger, de még Michelin-csillagos séf sem, ellenben az 1000%, hogy ez a limonádé voltaképpen málnaszörp. 

Naná, hogy az. Nem baj. Majd a palacsinta…

Nem, az sem. Vagyis nem annyira. De a lényegen végül is mit sem változtat. Nem rossz, akár még finom is lehetne, ha nem lenne túl langyos a puding, csirízszerű a csokiszórás, és koszos az asztal. Nem csak ez enyém: mind, ahogy jobban megfigyelem. Kisebb fajta fejetlenség tapasztalható az egyfős személyzet okán, némi kapkodással és oda nem figyeléssel megfűszerezve, ám ez véleményem szerint érthető ilyen esetben, ha te tartod a hátad mindenért. 

Háromnegyed egy után végre elkezd telni a hely, és már a középső sávban is ülnek, ami így azt a látszatot kelti, mintha mégis lenne élet Nagyinál…