Étterem, cukrászda, kávézó… és még vajon mi? 

Nem sokkal jobb, ha egy hely csak egyféle profilt próbál megvalósítani? Miért gondolják a vendéglátós szakmában oly’ sokan, hogy ha én mindenhez értek (egy fenét, csak érteni akarok, és ez azért nagy különbség), akkor már minden úgy is fog menni, mint a karikacsapás? Miért gondolja azt a vezetőség a Solierben, hogy a 600 Ft-os szeletenkénti árral majd még több embert fog tudni becsábítani a cukrászdába, amikor a feléért valóban finomat kapsz, az itteni hatszázforintosvalami pedig a nyomába sem ér? Voltam én ahhoz már elég cukrászdában életemben, hogy tudjam, hogy amit a Solier Gödöllőn művel torta címszó alatt, az nem a legjobb. És akkor most finom voltam, és nőies. 

Illetve az sem kristálytiszta, hogy amikor látványosan meglepődöm ezen az áron (urambocsá, hadd tegyem már ezt), akkor meg szinte kinéznek a lenti részen tartózkodó helyes kis pincérlányok, és csak a jóindulat meg a munkahelyi szabályok nem mondatják azt velük irányomban, hogy akkor kívül tágasabb.

Ebédelni is lehet? 

Hogyne. Feltétlenül. Ugyanis ha felmegyünk a csigalépcsőn – mely a helyiség hátsó részén található -, akkor máris fent találjuk magunkat az éttermi részen, ahol rálátunk a város egyik legforgalmasabb kereszteződésére, a jelenleg az esőben ázó járókelőkre, valamint meglepő módon egy sokkalta kulturáltabb helyen érezhetjük magunkat, mint a lenti átjáróházas cukrászdában. Nos, ez végül is pozitív meglepetés, ha már először járok itt fent. 

Teljesen jó, a színek harmonizálnak, nincs zaj, mint lent, csak a kellemes csend. Ami viszont fura, hogy mivel délben még üres az étterem, az egy szem pincérlegény nagyon derék módon folyamatosan a nyakamban liheg. Értem én, hogy teszi a dolgát, de akkor is tartsuk már meg azt a bizonyos három lépést, na. Ha pedig sikerül, akkor ne legyen meglepve, hogy nem eszem végig az étlapot, hanem a napi menü egyetlen fogásával beérem.