Velünk szembe azonban jött egy magyar rendszámmal rendelkező kocsi, meg is állítottuk, és megkérdeztük, milyen az út feljebb. Hatalmas kő esett le a szívünkről, amikor azt mondták, 1 kilométer múlva ismét aszfaltút lesz! Így nem adtuk fel szerencsére és mentünk tovább, valóban megérkezett az aszfaltút, ami egészen elképesztő volt, én megmondom őszintén, nem gondoltam volna, hogy ilyen út fog felfelé vezetni.

A hegytetőn parkoló várt ránk, ahova kényelmesen leállhattunk, majd gyalog kellett folytatni az utunkat, egészen a csúcsig. A terep köves-sziklás, kényelmesen lehet haladni, az ösvény rendezett, el sem lehet téveszteni az irányt. Nagyjából 15-20 percet kellett sétálnunk ahhoz, hogy meglássuk a Madarasi-Hargita legmagasabb pontját. 1650 méteres magasságból tekinthettük meg a körülöttünk lévő helyvonulatokat, szerencsére teljesen kitisztult az idő, mire felértünk, és nagyon messzire elláthattunk.

A látványért megérte, csodálatos élményben volt részünk, nem minden nap lát ilyen mesebeli tájat az ember. A kitűzött zászlók, és kövek láttán a szívünk viszont megfájdult, olyan rossz belegondolni, hogy valaha a Madarasi-Hargita is magyar volt, mára azonban nem az…Amint visszaértünk a parkolóhoz, ott is körülnéztünk, több sípályát is láttunk, hó viszont nem sok volt, szóval inkább az éttermeket néztük meg.

Ettünk egy nagyon finom és meleg levest, ittunk egy teát, közben beszélgettünk az étterem tulajdonosával is, aki elmondta, hogy aki idejön, kivétel nélkül magyarul beszél, fáj a szíve neki is, hogy jelenleg a Madarasi-Hargita nem Magyarország része. 

Egy biztos, aki Erdélyben jár, ne hagyja ki, amíg élünk, soha nem fogjuk elfelejteni, hatalmas élményben volt részünk, amint az a képeken és a videón is látható!