Ha nem kora délután érkezünk, hanem mondjuk délelőtt, akkor a szomszédos iskolából kitóduló gyerekek hangoskodása sem zavarhat bele a csendbe és a nyugalomba. Abban az esetben viszont, ha kiöntenénk a szívünk valakinek, de sem a sekrestye, sem a gyónás mint olyan (mert nem vagyunk vallásosak) nem vonz oly’ nagyon, akkor a templom mögött található plébánia a legtökéletesebb hely erre a célra. És ezt most nem is a hely miatt mondom, sokkal inkább az ott tevékenykedő plébános okán, aki - higgyünk bármiben és bárkiben, vagy épp ellenkezőleg: semmiben és senkiben - olyannyira emberi és világi pap, hogy az valami egészen hihetetlen. És ez nagyon pozitív. 

Ő az a típusú katolikus pap, akivel bármikor bármiről el lehet beszélgetni, mert mindig van erre ideje - és ha nincs, akkor kerít rá. Kedves és megértő; tud teljesen objektív is lenni, ha a helyzet úgy kívánja, ugyanakkor szubjektivitás terén is megállja a helyét, ha lehet így fogalmazni. 
Maga a Rákoshegyi Lisieux-i Szent Teréz plébániatemplom egy átlagosan szép, mondhatni, tipikusan magyar templom. Bizonyosan ráférne némi szépítgetés, mégis, ha csak úgy betérünk az utcáról egy percnyi csendért és nyugalomért, akkor egy igazán kellemes színfolt lehet rohanó világunk zajos forgatagában.